Férjem emlékére irott versek II.

2022. nov. 10., Nincsenek hozzászólások

Búcsú a tenger költőjétől

Együtt kísértük ki

Mamát, Papát

az Óbudai temetô

árnyas fái alá,

s most érted

szól a lélekharang.

Fehér papírod hiába

vár asztalodon,

már soha se telik meg

gyönyörû verssoraiddal.

Katonaruhád a szekrényben

árválkodik

huszonöt év szolgálat után,

s csak a kûrt Takarodó dallama

emlékeztet az ôrség

magányos óráira.

Baktalórántházán - Dévaványán

- Budapesten ívelt át életed.

Árvából lettél fogadott gyermek,

majd családfô,

lelencbôl - felelôs apa,

hazájáért élô katona.

Az oly sokat megénekelt

tenger moraja

zúg fülembe,

s sirályok sikolya kísér

égi utadra.

Óbuda, 2010. május 6.

Őrizlek

Mozdulatlan őrizlek álmaimban

Benne vagy minden sóhajomban,

emléked felsír éjszakámban.

Kezeimben tartom a tegnapot,

mely tenyerembe sorsvonalat rajzol.

Asztalom emlékek morzsája borítja,

összeszorított marokban bujkál fájdalma.

Zárt ajtón kopogtat a remény

fáradtan nyújtózik és holnapot nem kér.

Simogass

Simogass féltő árnykezeddel,

mely már csak távoli emlék nekem.

Simogass álommal, simogass emlékkel,

simogass napfénnyel, simogass esővel.

Hajnali harmattal, éj bársonyával,

tavaszi illattal, tél fagyával.

Simogass dallammal, lüktető zenével,

simisd el gondjaim ujjaid hegyével.

Az élet fáj és hiányoddal élek,

de velem van álmomban

és simogat örökre a kezed.

Gondolatok egy házasságról - évforduló alkalmából

Ma Harminc éve fogadtunk egymásnak örök hűséget megboldogult férjemmel, melyet mindig be is tartottunk.

Visszaemlékezem esküvésünkre, mikor ugyanilyen forrón sütött a Nap. Mi tele voltunk szeretettel, reménnyel, álmokkal - hiszen előttünk volt még közös életünk örömökkel, bánatokkal, buktatókkal, melyeket azt hiszem mi jól vettünk.

Felneveltük lánykámat és ápoltuk, eltemettük szüleinket mindkét oldalról. Születtek versek, születtek könnyek, születtek nevetések a hosszú évek alatt.

Voltak könnyebb és voltak nehezebb szakaszai is életünknek - kinek nincsenek? - de bárhogy is volt, kitartottunk egymás mellett és "nagylászlósan" átvittük fogunkban tartva a Szerelmet a túlsó partra.

Köszönöm a sorstól, hogy találkoztam Véled, köszönöm szereteted, hűséged, kitartásod, azt hogy együtt szebb volt az élet, és hogy ennek a házasságnak fényében könnyebb elviselni a "sohatöbbé"-t, a "nincs"-et.

Három év távolából

Az évek könyörtelen menetelnek

s arcod három év távolából

nézz merőn vissza rám.

Éket vert közénk az idő,

s kétségbe esve keresem

a légben hangod dallamát,

megszokott arcszeszed illatát.

Egy jelt, egy szót,

hogy minden rendben,

hogy jól van így,

hogy másként nem történhetett,

hogy át tudjuk vészelni

metsző hiányoddal a holnapot ,

mert kell, mert muszáj,

mert erre tanítottál minket,

menni életünk kálvária útján,

fedetlen fővel, büszkén, bátran,

szemérmesen takarva vérző sebeinket.

Már rég nem sírok....

Már rég nem sírok minden nap,

de gondolatom Veled van,

lelkem gyertyája Érted ég,

fájó sóhajom Hozzád ér.

Verseimet Néked küldöm,

álmom Feléd menekítem.

Vigaszt, remény Tőled várok,

biztató jelt, égi mákonyt,

gyolcsot fájó sebeimre,

szivárványt hozó reményt

maradék éveimre.

Szívemben ragyogsz

Szívemben ragyogsz, tündöklő csillag

minden rólad szőtt emlékfoszlányom.

Verssoraid sötét egem világítják,

szavaid hozzám érkeznek angyalszárnyakon.

Álmod, vágyad, mi múlt kútjába esett,

ma már én merítem lelkem hálójával.

Őrzöm, védem apró rőzselángjaidat,

markomban tarom erős hitedet,

s tovább viszem fénylő látomásaidat.

Menekülnék

Menekülnék tenger emlékedtől,
felsejlő alakod lidérces fényétől,
kövekbe zárt fájdalmas könnyektől,
meztelen valóság könyörtelen tényétől.

Bíbor lepelbe zárnám mi elmúlt, elveszett,
kezem börtönében tartanám fogva a múló perceket.
Elhaló hangod még most is a fülemben remeg
s mint sebzett pillangó, árnyad szemem előtt lebeg.

Hiányzol

Még hangodat

visszhangozzák

a szoba falai,

kilincsen ott van

kezed melege.

Lépted alatt

reccsen a parkett.

Még várlak -

de csak álmaimban

jöhetsz.

Magányra ébredni

Álmomban újra látlak,

hallom nevetésed,

érzem illatod,

simogató kezed melegét

Együtt isszuk a forró kávét,

egymásra mosolygunk,

cinkosan összenevetünk.

Emlékezünk és tervezünk

és élünk, élünk - együtt.

Róla...neki...

Lobban a tűz, nyílik a virág,

levél se rezzen , sötét a táj.

Távolból hallani vélem

lélegzeted neszét.

A ház hallgat,

mint néma agyag

Kezemen gyűrűd,

számon illatod, édes

mint a narancs virág

Szerettél?

Szerettél? - Nem szerettél?

- Szerettél a magad módján

és nekem ennyi elég volt,

a sorsom voltál.....

Emlék...

Harminc tél,

harminc nyár

szaladt el vélünk együtt

s ma már csak emlékemben látlak.

Hangodat a szél suttogja,

nevedet madarak dalolják,

szavaidat barlangok visszhangozzák.

Visszamaradt szófoszlányaid

fülembe csengenek.

Szemed színét az éjben látom,

mosolyodat tavak tükre veri vissza.

Lábnyomunkat őrzi az őszi avar,

Fájdalmunkat fagyos télben

sirályok sikoltják.

Már nem lehet

Dermesztő szél fujj

sötét felleget.

Magam vagyok,

s jajomra nincs felelet.

Kiáltanák,

de a szó bent reked.

Két erős válladra

hajtanám fejemet,

de már nem lehet,

már nem lehet. ..

Hó lepi be az

elárvult tereket.

Üres a kispad,

hol együtt

álmodtunk éveket.

Fájdalom kergeti

bennem a perceket.

Két erős válladra

hajtanám fejemet,

de már nem lehet,

már nem lehet..

Évszakok nélküled

Hiányzol ősszel,

mikor aranytallér levelek

hullanak a földre

s véle hullanak

közös emlékeink.

Hiányzol

fagyos télben

mikor a fák

csupaszon nyújtják

meztelen karukat

az égig.

Hiányzol

új életet hordó

rügyfakadáskor,

mikor a

tavaszt hozó szél

már nem

suttogja nevünk.

S hiányodról

énekel a pacsirta

a nyári napfényben

sárguló búzamezőkön.

Évek távolából

Hetven éve
két ágyúszó között
láttad meg a napvilágot.
Anyátlan-apátlan árvaként
kerültél árvaházról árvaházra.
Nevelőszülők sokadik gyermekeként
jártad meztéláb a tarlót,
s a Pockos kert gyümölcsfái
alatt röppent el ifjúságod.
Gyermekként végezted
a nehéz munkát a földeken,
nevelted az állatokat.
Kemény szikföldi élet érlelt
idő előtt meglett férfivá,
ki gyerekkora fájó emlékeit
verssoraiban örökítette meg.
Szálkás betűiddel rótad
évtizedeken át a sorokat,
vetetted papírra álmaidat,
eltökélt hittel, hogy
írni-élni érdemes,
s hogy csak így érdemes,
tisztán, becsülettel, alázattal.
Míg kezedből ki nem ragadta
a gyilkos kor a tollat,
s hatvanhét
gyertyád lobbantotta el
hűvös leheletével az elmúlás.

Nincs...

Két karom üresen leng,

nincs kit öleljen meg.

Nincs ki mosolyom várja

nincs ki szívét kitárja.

Nincs szavamnak visszhangja,

nincs ki párnáját megossza.

Tányérba kanalam

egyedül koppan,

Hallgat az éj,

szavad már a

a szél se hozza.

Nélküled

Egymás nélkül felek voltunk ,

egészet együtt alkottunk.

Együtt voltunk szín és a fonák,

a Jin és a Jang s közös csodák.

Színskálát közösen alkottunk,

magunkban csak szürkék maradtunk.

Mi voltunk a mágnes két pólusa,

a vonzás és taszítás ritmusa.

Fény és az árnyék, hó és a nap,

öröm és bánat, hőség és fagy.

De kettétört mi egyben volt egész

s hiányoddal maradtam csak törtrész.

Nélküled félszárnyú madár vagyok

s repülni az égig már nem tudok.

Jó lett volna...

Jó lett volna

együtt hagyni

magunk mögött

berozsdált éveinket.

Együtt hintázni

emlékeink lindáján.

Jó lett volna

egymásra hajolva

öregedni meg,

ráérősen lépegetni,

kávét szürcsölni,

s már nem sietni.

Nézni egymás

szemében

a múltat,

látni közös

ifjúságunkat.

Megpihenni,

szavainkat,

karjainkat

egymásba fonni.

Jó lett volna

együtt hullni

a semmibe, mint

két ikercsillag.

Jó lett volna...

jó lett volna..

Harminc tavasz

Tavaszi napfény

játszott a Dunán,

mikor életembe

betoppantál

fiatalos lendülettel.

A fekete ruhás

bajai gyors hozott

vasárnap minden hajnalán.

Jöttél hónod alatt

kéziratokkal,

vágyakkal és

megíratlan versekkel,

három évtizedet átívelô

"csonthéjas szerelemmel".

Táskányi reménnyel

jártad végig

verseid csillagösvényét,

míg egy tavaszi alkony

visszavett tôlem.

Vitte a bent rekedt

gondolatokat,

a még papírért síró

verssorokat,

vitte ölelô két karod,

és szemed simogató

bársonyát.

- S a tavasz meglopott

örökre.

Talán egyszer...

Talán egyszer majd

begyógyulnak a sebek,

hiányod már nem sajog,

a fájdalmat heg borítja,

emléked bársonyos, simogató.

De ma még lüktet a fájdalom,

ma még szemem könnyek égetik.

Közös múltunk kútjába merülök,

s a csend vádlón kiállt felém.

Egy éve már...

2012.11.29

Már egy éve mentél el,

de még fülembe zeng hangod,
használom szófordulatod.
Téged kereslek minden szobában,
Véled álmodom át éjszakámat.

Az évek peregnek,
tudom - nélküled,
de sorsom Te voltál,

Te maradsz - örökre.

MA IS HIÁNYZOL KEDVES

Rekkenő hőségben

szárad a tarló.

Fecskék éles nyílként

repülnek az ég felé.

Ablaküveg közé szorulva

dong a légy.

Lustán nyújtozik

a Nap.

Minden csendes

és ebben a csendben,

ma is hiányzol

- Kedves.

Verejtékcseppek

peregnek arcunkról,

a nyár sugara

perzsel.

Hideg fuvallatként

szalad át rajtunk

nemléted.

Nélküled lobban el

az idei nyár.

Fájdalmunk kalodájába

zárva várjuk

az enyhet adó szelet.

Magány

Üres szobám

vermében fuldoklom.

Téged kiált a csend.

Kínzó lassúsággal

peregnek

a napok,

az órák,

a percek.

Sûvítô szél

verdesi ablakom.

Falon az óra

kegyetlen lassúsággal

ketyeg...

Képed szoborrá dermed.

Fülembe dobolnak szavaid.

Kiáltanák -

de a semmi

nem felel.

Nyár nélküled

Izzó napfény játszik,a

csillogó Dunán,
csikorog a szentendrei
Hév ablakunk alatt.
A szoba fülledt homályában
pergetem könyved
albatosz-fehér lapjait.
Ismerôs szavak,
képek, hasonlatok
csengenek fülembe.
Ülök a gép elôtt,
és kopogtatom versed
feledhetetlen sorait.
Minden olyan, mint régen,
és mégis, mégis mennyire más.
Egy félmosoly, egy érintés,
szurok szemed pillantása.
Elmaradt emlékek, tájak,
- az elrepült ifjúság.
Forróságban is fázva huzom
össze kabátom szárnyát.
Bennem már az ôsz didereg,
és véled együtt búcsúzik a nyár.

Még velem maradsz

Amíg a szél neved suttogja
- velem maradsz.
Amíg az esô cseppek prizmájából
arcod tekint reám
- velem maradsz.

Míg neved zizegi a falevél,
míg rólad mesélnek a tárgyak,
míg szemem tükrébôl
Te nézel vissza rám,
- velem maradsz.

Amíg az éji csillag értünk ragyog,
amíg a hangod fülembe hallom
- velem maradsz.

Míg a múlt a jelenem,
míg közös életünk nem feledem,
míg Rólad regél minden versem -
velem maradsz, velem leszel.

Férjem emlékére irott versek I.

2022. nov. 10., Nincsenek hozzászólások

Együtt

Együtt álmodtuk a jövőt,
együtt éltük a tegnapot.
Együtt jártuk az erdőt
és együtt voltunk boldogok.

Szívemen átüt most a bánat,
hiszen napom nélküled telik.
Ma is őrzöm árnyad,
világom most így színesedik.

Hogy ismertelek,
hogy szerettelek,
hogy belaktad eltelt éveim,
- ennyi nékem elég.
Könyörgöm lelkemből,
emléked maradjon velem még.

Az évek szaladnak...

Az évek szaladnak,
a hiány megmarad,
már csak a sápadt Hold
csalóka két szarva közt,
álmodhatok Terólad.

Az élet pergô táncát,
csak egymagam járom,
s az eltûnt víg perceket,
mint széthullt rizsszemet,
tenyerembe már nem zárom.

Üszök-vert kalászként,
hajlok a nyári szélben,
esô tépte, vihar szaggatta,
foltos ruhám lelkem takarja,
égô sebem el ne vakarjam.

Oly felesleges már a tavasz,
mint vászon zsákon fényes lakat.
Nem terem nyár édes almát,
belevásik fogam vad húsába,
s számban a nyál keservé vált.

Izzó könnyek mossák arcom,
megfizettem kimért sarcom,
Köpönyegét az éj rám akasztja,
s képzeletben golgotás utunk,
a végtelenbe - együtt járjuk.

-Elmentél

Elmentél odaátra,

hol mind nyájunkra várnak

s magad után hagytad a hiányt,

hogy már csak a Hold

két szarva közt,

álmodhatok Terólad.

Azóta számon panasz terem,

mint gondozatlan kertben a dudva,

s rozsda verte, magtalan kalászként

ringanak a múló évek,

mint túlsúlyos bőröndöt,

cipelem görnyedten múltam.

Karcos szél cibálja kabátomat,

és kiszáradt Holt-tenger a holnap.

Korom égen sötét felhő

a fénylő napot takarja.

Tíz éve

Tíz éve buktál át a lét és nemlét küszöbén,

s én azóta gyolccsal kötözöm fájó sebem.

Szakadt ingem emlékeddel foltozom,

és savas esőt sír roppant bánatom.

Lasszót dobok a rohanó időnek,

hogy halvány árnyad még itt maradjon.

Üres hordóként kong hiányod,

s mint őszi falevél az ágon,

ring hullni készülő bánatom.

Közös múltunkat az emlékezés

- mint víz a követ-

egyre fényesebbre csiszolja.

Szemem vak tükrében

felsejlik még alakod.

Fekete varjak keringnek sötét egemen.

Szitál a hó, és belepi megfagyott szívemet

Együtt

Együtt álmodtuk a jövőt,
együtt éltük a tegnapot.
Együtt jártuk az erdőt
és együtt voltunk boldogok.
Szívemen átüt most a bánat,
hiszen napom nélküled telik.
Ma is őrzöm árnyad,
világom most így színesedik.
Hogy ismertelek,
hogy szerettelek,
hogy belaktad eltelt éveim,
- ennyi nékem elég.
Könyörgöm, lelkemből
ne menj el, maradj még.

---------------------------------------------

Az élet oly fénytelen

Szemem, mint égi fényszóró

Téged keres messzi távolból.

Kutatva múlt feneketlen kútját,

s mint hullt csillag leli benne

emlékek fénytelen, kósza árnyát.

Úgy kereslek én napjaim tengerében,

s a hátramaradt töredék időben.

Gyökértelen faként nyúlok égbe,

ágaim , mint holt kezek kapaszkodnak

sikoltva a végtelen csendbe.

Mint kötetlen seprű hullik szét életem,

gurul asztalomon széjjel mint rizsszemek.

Tolvaj idő lopja könyörtelen a percet.

Átölel a sötétség, hisz az élet oly fénytelen nélküled.

Álmomban....

Álmomban hozzád futok

és te két karoddal átölelsz.

Álmomban újra rád találok

és fekete köpönyeget dob ránk az est.

Elválásunk csak tévedés volt,

rossz játékot ûzött a sors velünk.

Betegség, halál a ködbe vész

és mi fiatalon nevetünk.

Lidércfény csak a szenvedés,

az idô velünk megállt.

Egymás tenyerén van helyünk

és a rosszat elvetjük,

mint üszökvert kalászt.

Achron folyója minket

sose választhat el,

hisz rólad álmodok minden

rigószárnyú éjjelen.

Maradj még!

Évek távolodó erdejében

úgy elhagytál már.

Nem Veled köszönt be a nap

és nem veled búcsúzik éjszakám.

Alakod lebukik a horizont alá,

hangod mély kutak nyelik el.

Tetted, mik egykor utam szegélyezték,

ma már veszendőbe ment.

Keresem a sötétlő éjben

emléked foszló fénysorát

és sírva kiáltom az égbe:

Ne menj még el!

Ne menj még el,

maradj még kicsit,

időzz még velem el.

Álmod fedje be

sebtől vérző testem

és fehér gyolcsként kötözzön be.

Öleljen át, mint sötét éj,

ha fázom, takarjon be!

Ne hagyja kihűlni vacogó lelkem,

a régi nyár heve,

telem olvassza fel!

Kiáltanák, de hangom messzeségbe vész.

Farkasok űvöltik kínzó magányom

s Te mint egy látomás,

összezárt tenyeremből

sebzett madárként repülsz el.

Rád gondolok....

Rá gondolok kormos éjen,

s mintha élne - rám nevet.

Mint télikabát - melegít emléke, ...

csak ezért nem fagyok meg.

Hat nyár Nélküled
Hat nyár pergett le az élet rokkáján nélküled,
hat nyáron át sírta magányom az eső csepp is.
Nyári szellő kereste féltőn a közös éveket
és lepke szárnyon szállt emléked és szúrt mint tövis.
Orkán zúgta, hogy egyedül vagy mint fák viharban,
hogy féltőn nem óv már ezután senki.
Vackot kerestem minden odúban,
hiszen hiányod az ég is zengi.
Búza földdel ringott keserű bánatom,
visítva szállt fészkébe a fecske is,
Nincs idő mely gyógyítaná fájdalmom,
hiszen Rólad dalol a tarló közül
felszálló, síró pacsirta is.

Könnyeim hullnak...
Bánatát érzem szívemen
a régmúlt forró nyárnak,
elhamvadó szenvedélyét,
eltűnt szép ifjúságnak.

Ökörnyál úszik az égen,
S véle emlékek szállnak,
arcod fénye is halványul
s könnyeim hullnak…, hullnak..

Nélküled....

Nélküled szűk sikátorban járok,
s a napfény nem tekint le rám,
nélküled csak magamban várok,
s társamul szegődik a magány.
Fagyos szél tépi lelkemet,
Téged már sehol nem lellek,
mindenütt kósza szellemek,
örök titkokat rejtenek.

Sötét árnyak népesítik be álmom,
ébredés érkezik fekete szárnyon.
Utamat hiába kutatom,
nélküled meg nem találom.

Távolból

Megszegte az élet sorsom kenyerét,
szürke ablakomon szemem semmibe néz.
Kócos álmaim rendezem sorba,
s emlékeim lehajlanak a porba.
Simogató kezed a semmibe vész,
hangod a távolból édes, mint a méz.
Mint fonalon a görcs,lelkemen csomó,
hiányod oly reménytelenül fojtogató.
A múltba hiába merengek vissza,
s arcom a megeredt, sós könnyt issza.

Már csak látomás vagy

Elmúlásoddal megloptak a nappalok,
néhány röpke látomás vagy csupán,
mely egyre ritkább látogató.
Már csak lét és nemlét
korlátai között lavírozhatok,
ha vissza akarom csempészni alakod
és üres poharam emelem számhoz.
Sötét éjek mélyén sejlik fel hangod.
Álmok habjain múlt emlékei bukdácsolnak,
s belevesznek a feledés homályába.
Fekete lepel alatt osonnak
életünk sorjázó szilánkjai
és vágyunk parazsa végleg kialudt.
A felkelő nap fényeivel
tiporja szellemképed,
szófoszlányaid keresnek
az induló reggel zsivajában
s a vöröslő hajnal elnyeli
derengés mosta fájó emléked.

Verssel emlékezem
Versből állítok Néked katedrálist,
szavakkal őrzöm fájó emléked. ...
Verslábak visznek múltadba vissza,
síró sirályaid hívnak
megénekelt sorstengeredre.
Jelzőkkel, hasonlatokkal
bukdácsolok régvolt utadon,
hol kihűlt szavaddal fűzöm rímbe
vérző sebként sajgó bánatod.
Kút kávájáról tekintek a mélybe
s fekete lepelként takar
versbe szedett emlékezeted

Kereslek
Sírva kutatnak halk hangú szelek,
Téged keresnek, kit már nem lelnek.
Lábnyomod, mely alatt a fű hajolt,
illatod, mely az idővel dacolt.
Mosolyod, mit tavak vertek vissza,
hangod, melyet fülem még ma is issza.
Érintésed őrzik köröttem a tárgyak,
emléked átsuhan, mint fény között az árnyak.
Búcsút intenek kósza fellegek,
s fájdalmam az éjben felremeg.

Hiányod éget
Átkarolnálak, de el nem érlek,
hisz oly távol vagy már a túlparton.
Kezem nyújtanám feléd, öleljen
s levegőt markol két üres karom.
Arcod lebeg emlékem víztükrén,
két tüzes szemed szívemig hatol.
Hangod suhan álmaim vak éjén,
mosolyod az elmúlással dacol.
Kisért a látomás, követ a múlt,
fogva tart és többé, nem enged el.
A régi parázs új fájdalmat gyújt,
hiányod éget, nem alszik el.

.

Mit jelentettél nekem?

Olvasom naplókban kinek mit jelent a szerelem, a férje , a párja.
Én is végiggondoltam, hogy mit jelentettél Te nekem, nekünk, a családnak.
A biztonságot, az állandóságot, a megbízhatóságot jelentetted. Tudtam, bármi is történjék - és ez lehet rossz, lehet jó - Te itt vagy mellettünk, velünk örülsz, vagy bánkódsz, és legfőképpen segítesz. Könnyebb volt együtt elviselni mindent és jó érzés volt, hogy valaki meghallgat, velem érez.
Most egy nagy űrt érzek és bár lányunkkal igyekszünk egymás támaszai lenni, valaki hiányzik a táncból és az a valaki Te vagy.
A mi szerelmünk melengető szeretetté szelídült,ami nem volt kevesebb, csak más - az amire egy életen át szükségünk van, hogy a világban ne fázzunk.
Ezt a lángot próbálom vinni tovább, megosztani a tőled kapott szeretetet a hozzám tartozókkal.
Köszönöm , hogy voltál, hogy ilyen voltál, hogy nekünk voltál, hogy emlékezni jó Rád

Folytassa....Irodalmi pályázat

2022. nov. 7., Nincsenek hozzászólások

A Poet.hu pályázatot hirdetett "Folytassa..." címmel, négy költőnk születésnapja alkalmából.

1773. november 17. - Csokonai Vitéz Mihály
1877. november 22. - Ady Endre
1883. november 26. - Babits Mihály
1921. november 27. - Pilinszky János

Ezeknek a költőknek egy-egy megadott versének első négy sorát kellett tetszésünk szerint folytatni.

Nekem egyik pályaművem Ady Endre: Párisban járt az ősz című műve négy sorának folytatása, mely a főoldalon meg is jelent.

Ne félj megtenni!

"Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész. "

Mozdulni kéne, tenni mit kell,
rakni a törthöz, egész legyen.
Hajoljon a rossz a jó felé,
s a bűnből váljék tiszta erény.
Fájdalmat simitsa el meleg kéz,
vágyunkat oltsa el édes méz.
Szomjazónak jusson egy pohár víz,
s ki éhezik, szájában legyen íz.
Ezt kéne tenni, míg tehetem,
míg éltemet magam vezetem,
míg félelmek nem bénítják lelkemet,
addig meg nem tenni: bűn ellened.

A rakpartok után egyre nagyobb területek lehetnek autómentesek Párizsban | Kerékpárosklub.hu

Párisban járt az ősz

"Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem. "

Ki ballagtam a Szajna parton,

s szívemet hasogatta a fájdalom.

Búcsúztam a nyártól, ifjúságtól,

reménytől, erőtől, napsugártól.

Az ősz dalolt lehangoló dallamot,

s léptem fáradt tarka avaron.

S midőn a nap még fejem fölött ragyog,

én már az elmúlásnak fejet hajtok,

s köszönöm, mi volt, - mi elrepült,

várom lemondóan, mi beteljesül.

Nyárból az őszbe így ballagok,

és Párisom, vágyom még pár szép napot.

Emlékezés és szerzői est, Montázs magazin cikk

2022. nov. 5., Nincsenek hozzászólások

Nívódíj II. fokozat és I. fokozat

Önálló est

Emlékezés Baktai Faragó József költőre

2013.04.29

A Montázs Magazin Íróklub rovatában Nagy L. Éva készített velem egy visszaemlékezést férjemre, melyet néhány versével és régi képekkel illusztráltam.

A riport itt olvasható:

Emlékezzünk Baktai Faragó Józsefre, a költőre -
Beszélgetőpartnerem Faragó Aranka

Évszakok, napszakok

2022. nov. 5., Nincsenek hozzászólások

Tavasz

Tavasz érkezése

Lágy szellô szárnyán

érkezik a tavasz.

Hozza a virágok

bódító illatát.

Hóvirágokkal ékesíti

az erdőt-mezőt.

Vándormadaraink

népesítik be

a hegyet - völgyet.

Bimbózó gyümölcsfák

hirdetik a reményt.

Simogató napfény

szárítja fel

a tél könnyeit.

Tavaszváró

Hópihe röppen

siklik a szán

távol a hegyen

már a tavasz vár.

Hóvirág bújik,

napfény simogatja,

merre jársz kedvesem,

hogy a tavaszt elhozzad?

Tavasz

Faágakon rügy fakad,

simogatják sugarak,

ébredezik erdô-mezô,

fû, fa, virág életre köl.

Cinke, rigó fészket rak,

készítik a nászukat,

orgona és aranyág,

nárciszok és violák,

mind-mind nyílnak, illatoznak,

színeikkel köszöntenek

fényeikkel elöntenek.

szellő szárnyán ringatóznak,

tavaszt és reményt hoznak.

Tavaszköszöntő

Még hófedte hegycsúcsok ágaskodnak az égbe,
de a völgybe már víg tavasz köszönt be.
Szemtelen napfény játszik a légben,
hozva a reményt égkék színekben.
Hóvirág nyílik , illatát szórja,
teljes pompában szívünket beragyogja. .
Sötétet váltják a világos fények,
jégbe zárt világunk lassan feléled.
Új ruhát veszünk megfáradt lelkünkre,
így készülünk tudatosan tavasz ünnepre.

Tavasz ébredése

A tél tavaszba omlik,

a hó elfogy, mint sóhaj,
jégcsap ereszen karcsusodik
s jég a tó vizén rian.
Hóvirág döfi ki dárdáit,
hirdetve új tavaszt.
Szívünk is olvad a hóval
s új reményt fakaszt.

Ravasz tavasz

Ó Te ravasz tavasz,
száll feléd sok panasz.
Miért loptad el a langymeleget?
Miért hoztál helyette hideget?
Miért nem zöldül erdő-mező?
Miért takarja az eget hófelhő?
Hóvirág mikor nyitja szirmait?
Mikor látjuk a nap fénylő sugarait?
Jer hozzánk sietve vissza már,
a tél ébredő tavaszra vár.

Tavasz van...

Vágyak sóhajával érkező tavasz van

és én koszorúba fonom bánatom.

Egy csepp harmatban,

virág illatban,

keresem elmúlt álmomban,

eltűnt ifjúságom.

Hulló szirmokban, mézédes illatban,

minden tévedést megbocsájtok.

Kanyargós utamban,

mély kutakban,

arcod keresve állok,

s régi tavaszban, fájó szavakkal,

emlékek virágszőnyegén járok.

Tavasz dala

Tavasz hívó harangja szól nékünk,

kegyetlen tél, tőled búcsút veszünk.

Feletted székünkben már nem ítélkezünk,

inkább a kikeletet víg dallal köszöntjük.

Kanállal mérünk minden boldog percet,

Tovább nem cipelünk fájó terhet.

Rabjai leszünk a mosolygós mának,

megénekeljük dalát ifjúságnak.

Nyár

Képtalálat a következőre: „virágzó hársfa”

Mikor illatukat osztják a hársfák

Mikor illatuk osztják a hársfák,
az élet akkor olyan szép,
mint bölcsőben a gyermek,
csupa, ígéret és hit,
hogy minden valóra válik.

Mikor illatuk osztják a hársfák,
mézédese járja át szíved,
és zord telet feledve,
két karod nyitod az ég fele.

Mikor illatuk osztják a hársfák,
ajzott íjad feszül új vadra,
hiszed a sorsnak, mit egykor elvett,
most bőséggel megadja.

Mikor illatuk osztják a hársfák,
feledek én is minden rosszat,
telve békével lelkem,
és várom az életet - befogadva.

Nyári ringató

Mint élő kenyér , ring a búzamező,

lángnyelvű pipacsok hajlanak a szélben.

Ringok velük én is gyermekdalt dúdolva,

visszaálmodva magam anyám kötényébe.

Érett barack illata lebeg a rezgő légben,

gyermekkori kenyéren kocsonyás lekvárt idézve.

A nap arany tallérként ragyog fenn az égen,

sugarával régi nyarak emlékét fényezve.

Lágy hangon cirpel tücsök a fűben,

mint bölcső, altat a hangja,

s én véle szállok...., szállok...,

mint ahogy szállnak az évek.

Pomázi idill

Arany napsugár öleli a kertet,

fénye a fákon megtörik,

halacskák úsznak a tóban,

hűs vízre lomb hajlik.

A Hév élesen fütyül,

jelezve , hogy érkezik,

s medence csábítón hívogat,

a habokon piros labda ring.

Napágyon fáradt test nyújtózik,

piheni az év fáradalmait.

Pár csendes nap vár rád,

mely szárnyakon repül,

az itatón egy rigó megül

és vígan énekli - oly szép a nyár.

Életünk nyara
Izzik a napkorong az égen,
aranysárgán ragyog a mező.
Érett kalászból peregnek
a búzaszemek,
s véle peregnek éveim,
üres toklászt
hagyva maguk után.
Lángnyelvű pipacsok
hajlongnak a szélben,
szerelmes-szép napoknak
jelképe sorsom mezején.
Pacsirta dalolja énekét,
elröppent dalunk
percnyi boldogságát.
Szénás szekér baktat az úton,
cipelve mázsás terhét,
mit hátra hagyott évek
görnyedt hátunkra tettek.
A lebukó nap még utolszor
beragyogja a tájat,
hogy retinánkban vigyük
emlékét életünk nyarának.

Tüzes nyár
Hetyke napfény táncol
sárga búzatáblán,
harmat csepp csillog
aranyló sugarán.

Darazsak hurcolják
szorgosan terhüket.
Méz ízű illat száll,
amerre repülnek.

Pacsirta dalolja
magányos énekét,
pipacsok lángszirma
szétszórja színeit.

Szénás szekér baktat,
meg-megáll, elpihen,
kutya az árnyékban
gazdájával piheg.

Lustán nyújtózik a táj,
mindenre csend borul.
Tüzes csókot dob a nyár
déli harang megkondul.

Nyár tüze

Fényt hint a nap a nyári mezőkre,

pipacsok állnak tűzfalt előtted.

Asszonyok járják víg táncukat,

tenyerükben tartják tüzét a nyárnak.

Szivárványzekéd te is felveszed,

hideg tél undorát hagyod mögötted.

Csipkepárnás rétre hajtod fejedet,

árny-rések közt nap sugarát élvezed.

Nyár nélküled

Izzó napfény játszik,a

csillogó Dunán,

csikorog a szentendrei

Hév ablakunk alatt.

A szoba fülledt homályában

pergetem könyved

albatosz-fehér lapjait.

Ismerôs szavak,

képek, hasonlatok

csengenek fülembe.

Ülök a gép elôtt,

és kopogtatom versed

feledhetetlen sorait.

Minden olyan, mint régen,

és mégis, mégis mennyire más.

Egy félmosoly, egy érintés,

szurok szemed pillantása.

Elmaradt emlékek, tájak,

- az elrepült ifjúság.

Forróságban is fázva húzom

össze kabátom szárnyát.

Bennem már az ősz didereg,

és véled együtt búcsúzik a nyár.

Szellő szárnyán

Sárgálnak a búzatáblák,

kósza szellő szalad hátán,

felkap a szél engem is

száz határon elrepít.

Az álmaim vélem jönnek,

reményekkel kergetőznek

a gond elmarad mellőlem,

csak az öröm jön velem.

Szállok, mint a fergeteg,

nyomomban a fellegek.

Napnyugtával megpihenek

egy kis ágra ereszkedek.

a szívem elcsendesül

és a nap is éjre dűl.

Nyárvég

Szánkban olvad a nyárvég édes gyümölcse

s borrá érik a szőlő mézízű nektrárja,

pelyhes barack lekvárként ül üvegben,

s polcunkon a zord telet várja.

A nap felhő mögé bújt szégyenében,

kendőzetlen vállalva ereje bukását,

esőfelhők gomolyognak félve álmaink felett

s esernyő mögé bújtatjuk arcunk árnyát.

Elfutok én is messze a nyártól,

s ökörnyállal utazok a megsápadt égen,

búcsút veszek a lombvesztett fáktól,

boldogulást keresve a ránk váró télben.

Búcsúzik a nyár

Sírva búcsúzik a nyár.

Hullajtják színes

levelüket a fák.

Érett gesztenyék

bújnak az avarban.

Édes szőlőszemek

kínálják zamatukat.

Az ősz fanyar illata

száll a magasba.

Temet a természet,

s véle temetjük mi is

nyári álmainkat.

Nyárbúcsúztató

A forró nyár már messze jár,
a hűs limonádé a jövő évre vár.
A Duna homokos partja már üres,
s a nap fénye se oly tüzes.
Mint tollpihe repült el velünk
tűzgolyótól izzó, vidám kedvünk.
Zöld lombot váltja fel rőt avar,
s hangulatunkat tépázza szürke zivatar.
Zamatos gyümölcsével köszönt ránk az ősz,
és az óra tolvaj módjával lopja meg az időt.
Kockás plédbe csavarod fázós tested és emléked,
és a pirosló , bohém nyár mellőled ellépked.

Múló nyár

Enyhül már a nap heve s fénye tompul

lassan a nyár vélünk őszre fordul.

A kósza szél hozzánk csendben beoson,

és kergetve a színes leveleket,

az elmúlás harangja kondul.

Szalad a réten az ördög szekér,

bánatommal rakva zörögve zenél.

A szőlőtőke méz ízével földre rogy,

körötte seregély kering, mely szemét,

mint minket évek, könyörtelen meglop.

A méla őszben számba veszem , mi volt,

teleszájas kacajt, reményt,mely holt.

A ráncosodó körte fanyar ízével számban,

búcsút intek életem múló nyarának.

Ősz

Őszi dallam

A lombok aranytáncukat járják,

a szél régi emléket fuvoláz.

Erdő suttog, madár bújik,

ökörnyál a légben úszik.

Köd fon hálót tő vizére,

csend ül rá a táj szívére.

Mesél az ősz elmúlásról,

ifjúságról, búcsúzásról,

reményről és új tavaszról,

tarka szőnyeget sző álmainkból.

Kopár ősz

Miénk volt a tavasz,

a bimbózó szerelem,

az ifjúság.

Nékünk érlelt

gyümölcsöt

a forró nyár.

Közösek voltak

álmaink, vágyaink,

együtt arattuk be termését,

vészeltük át viharát.

Eljött az ősz

- Nélküled,

fáradt levelek

hullnak a sárba.

Fekete varjak keringnek

fejem felett.

Szél süvít köröttem,

magam vagyok és

kopár a táj.

Ősz ígérete

A fák, a bokrok

a színek kavalkádjába

öltöznek:

rozsdabarna,

lángoló vörös,

élénk sárga.

Izzanak a színek,

a fények,

ünnepi ruhájában

búcsúzik a természet.

Gazdagságukat mutatják

az érett szôlôfürtök,

a termésüktôl roskadozó fák.

Még egy utolsó nagy

fellépés az élet színpadán

és jön a tél,

a fagy,

a pusztulás.

De ebben a szépségben

benne a tavasz ígérete,

az újra éledés

az élet örök körforgása.

De mit ígér nékünk az ôsz?

Lesz tavaszunk,

lesz újra kezdés?

Vagy hullunk

a semmibe,

fáradt testtel,

kifosztott lélekkel,

megcsonkolt reménnyel,

szánkra fagyott dallal?

Lesz-e feltámadás?

Bíborősz

Bíborruhában jön

a megfáradt ősz,

vállán tarisznya

kezében botja.

Gazdag asztalán

gyümölccsel kínál

bársonyos fénnyel

simítja arcunkat.

Rőt levél hull alá

szél fújja tova,

múlt idők fátylát

lebbenti fel róla.

Őszi vers

Lágyan zenél

a bús őszi szél.

Fanyar avar illat

száll a légben.

Díszruhájában

búcsúzik a nyár,

átadva helyét

az enyészetnek.

De elôtte még

feltárja nékünk

gazdag asztalát,

hol ránk mosolyog

alma, szilva, édes körte

és aranyló szőlőszem.

Még egy fellángolás,

még egy kavalkádja

a színeknek,

s helyét átveszi.

menyasszonyruhájában

a jégvirágos december.

Őszi melódia

Érett gyümölcsökkel teríti be

asztalunkat az ősz.

A fák kopaszon merednek az égre.

Hulló fa levelek járják táncukat.

Pacsirta énekli esengve búcsú fohászát.

A nap sugarai vörösen vérző

sávokat rajzolnak az égre.

Avar csípős illata száll a légbe

Fájó csend ül a tájon.

Lelkünkben , mint pondró

terem meg a bánat,

halk melódiája

az elmúlásnak.

Bús őszi dal...

Hiányoddal köszönt be

az idei ősz is,

nélküled járom

a száraz avart.

Nem számoljuk már

az őzszem-barna

gesztenyét,

tarka falevél

színeit másnak

ontja.

Magányos séták

kacskaringós

utakon.

Léptem hozzád

nem igazíthatom

már soha.

Hűvös szelek

járják át

fázó csontomat.

Kopár fákról

varjak károgják

gyászhimnuszukat.

Ősz érkezése

Távozik az aranylón

sárga nyár

s tarka ruhájában

halkan beköszönt az ősz.

A nap sugarai egyre

ferdébben sütnek,

melege már nem éget,

csak bársonyosan simogat.

Az árnyak mint

óriás kifli megnyúlnak.

A nappalokat lopja az

egyre hosszabbodó este.

A hangos kacajt bús

Pianissimo váltja fel.

Könnycseppként hullanak

a színes falevelek,

s vélük hullik a nyár

minden szivárványos álma.

Állunk a szitáló esőben

s szívjuk az elmúlás

kesernyés illatát.

Őszköszöntő

Hideg szél tépi

kopasz fákat,

a madarak is

útra keltek már.

Sírva cirpel

kopár réten a tücsök

s lábunk alatt

száraz levél zizegi,

hogy magányos órák

várnak rád. ,

Szőlőszem gyűjti

a nyár édes ízét,

ökörnyál úszik

a tájon át.

Bús melankóliával

köszönt be az ősz,

s én benne

közös nyarunkat

keresem,

mely már

messze jár.

Téli örömök

Síkos havon repül velünk kutyaszán,

repít minket hegyen-völgyön , álmon át.

Nevetésünk gurul mint a hógolyó

víg kedélyünk többet ér mint egy lottó.

Megállunk hol köszönt minket kapupánt,

hazaértünk s friss kenyérrel mama vár.

Téglaházon piros cserép ránk nevet

kandalló mellett a forróság kerülget.

A reteszen egy újabb erős kattanás

s jön az udvaron a következő támadás,

némi furfang, egy kis közös munkaláz

s répaorral hóember velünk kezet ráz.

Szüret a hegyen

Szüretelőktől hangos hegy és berek.

az őszi napfényben dallal szüretelnek.

Érett szőlőszemek mint labda

kínálják édes húsukat,

melyeket tajtékzó jókedvvel

hajigálnak a puttonyokba,

amit magukon hordanak,

mint kengurú

kicsi fiúkat.

Ezután lábak

tiporják a kádban,

s járják rózsás balettcipők

fáradhatatlan táncukat.

Majd ciszternába gyűjtött vízzel

mossák fáradt tagjukat.

Az est már lobogó

tűznél találja őket,

hol halvány hold fényénél

régi szüretekről regélnek.

Őszi csend

Fújj a bánatos hideg szél

s véle a fáradt ősz érkezik. .

Hull a megfakult falevél

s repül mint kenderkóc

százfelé.

A malom körül is csend honol,

s a tutaj megrakott búzával

ma nem indul.

Ráncos bőrű körtével,

elálló fülű kosár

árválkodik az asztalon.

Ökörnyál úszik

a tájon át,

Bánatot szitál

a felhős ég

s emlékezést

sugall a néma táj.

Őszi szél

Őszi szélben táncolnak
bágyadt falevelek,
elmúlásról susognak
szomorú dalt neked.
A fény is ferdén süt,
melege is oly csalfa,
a táj színe is rőt,
a szem búsul rajta.
Még egy simogatása
a búcsúzkodó nyárnak,
s az ősz sodorja,
- eső mosta, szél tépte,
fájó emlékedet.

Őszöm

Az ősz lebeg már előttünk
édes ízével, bánatával,
s kolibri tarka színeit hozza,
tejfehér köddel borítva be a tájat.
Öröm a nyárral messze már,
elszállt, mint hajnali harmat,
fájó csend borul szívünkre
és kesernyés illata az elmúlásnak.
Itt vagyok én is bús panasszal,
emlékével sok fénylő nyárnak,
s választom külön a jót a rossztól,
ocsut a magtól, mely életem bejárja.
Még egy szemöldök rántás a nyárnak,
a fénynek, napnak, ifjúságnak
és sóhajtva köszöntlek bús őszöm,
s fogadlak szélid megnyugvással.

Őszi erdő

Fák ágai közt
rácsosan süt be a nap
a lombhullató őszi erdőbe.
A fény táncot jár a rőt avaron,
majd álmosan megpihen.
Bomló falevél illata
száll a magasba.
Vadgesztenye tekint ránk
bánatos barna szemével,
tölgy és hárs súg édes titkot
lágy szellőre hajlongva,
s mókus gyűjti a makkot télire,
mint mi megélt álmainkat.
Búcsúzik a nyár,
megérintve lelkünk
fájó húrjait.

Október

Sűvít az októberi szél,
keringőt jár a száraz falevél,
dió koppan az avarban,
egy rigó búcsúzik a nyártól dalban.

Fázósan húzom kabátom össze,
s fájón gondolok rád, jössz-e?
Meglátogatsz-e még álmomban,
vagy őszi falevéllel hull alá
emléked a múltba?

November

Szélben vitorlázó falevelek,
halni készülnek víz tükrében.
Meztelen ágak holt karokként
merednek a csupasz égnek.
A nap ferde sugaraiban
az árnyak óriás kirlivé nőnek,
rothadó avar szaga csavarja orrom.
November siratj eltűnt gyermekét,
a csintalan, szikrázó nyarat.
Fagyni készülő , magányos lelkek,
véletek indulok fázós utamra.
Hósipkás , zord telet köszöntve,
búcsúzom dalos ifjúságom,
jeges, kemény földre hullva.

Zúg a hárs

Zúg a hárs az őszi szélben,

múltad dalát meséli el, ...

levélkönnyet sír bánatában,
s tűnik a perzselő nyár
a feledés homályába.
Fakopács fán üti a dallamot
és mókus gyűjt télire makkot.
A fecske is délre száll
és rám is az elmúlás vár.
Mint túlsúlyos bőröndöt,
cipelem tegnapi göröngyöt,
és a fanyar avar ízű légben,
megpihenni egy fa tövébe teszem le,
erőt gyűjtve a zordon télre,
rábízom terhem az őszi szélre.

Simogató ősz

Ölembe hajtja fejét
a dús keblű ősz.
Gazdag termését
lábam elé hordja.
Hűvös szellővel
simogatja forró homlokom,
majd szerelméből
kifosztott kedvesként,
lábujjhegyen távozik,
ökörnyálból font hajóján.
Nékünk a kopár, fagyos
telet itt hagyva.

Tél

Idézetek a télről - nlc.hu

Tél közeleg

Dörög az ég, mint savó hull az eső,

pusztul a nyár, helyébe fagyos tél jő.

Egymásnak felelget sok régi emlék,

majd magukra hagynak, mint váratlan vendég.

Messzire ragad a végtelen képzelet,

és mint bárányt a farkas ragad el végzeted.

Ködburokban pihen mi elmúlt elveszett,

a soha a semmivel összeölelkezett.

A nyár magára maradt oly védtelenül,

faragott trónusán már a halott tél ül.

Jön a tél

Elszaladt a kölyök nyár

mint fürge csikó.,

Nyerítve vitte

a fényes napokat,

a gyümölcs illatú,

mámoros reggeleket,

szőkén ringó

búzatáblákat.

Jön a tél a megfáradt,

bús öregember,

dermesztő hideggel,

szikrázó hóval,

s véle foszlik

nyári erőnk,

megkopott ruhaként

hordjuk hamvadó kedvünk,

s tündöklő reményünk

mély álmát alussza.

Téli örömök
Síkos havon repül velünk kutyaszán,
repít minket hegyen-völgyön , álmon át.
Nevetésünk gurul mint a hógolyó
víg kedélyünk többet ér mint egy lottó.

Megállunk hol köszönt minket kapupánt,
hazaértünk s friss kenyérrel mama vár.
Téglaházon piros cserép ránk nevet
kandalló mellett a forróság kerülget.

A reteszen egy újabb erős kattanás
s jön az udvaron a következő támadás,
némi furfang, egy kis közös munkaláz
s répaorral hóember velünk kezet ráz.

Tél űző

Tavasz a télt messze űzi,

felhőt a nap elkergeti.

Hóból lesz tavaszi zápor

rossz kedvünkből örömmámor.

Nagykabátból kis felöltő

sál és sapka végleg tűnő.

Véle tűnnek csendes napok,

tűz melletti esti álmok.

Madár daltól zajos a kert,

és benne virág illat leng.

Szálljunk mi is tört szárnyunkkal

hozzunk fény sötét éjszakánkra.

Jég-tiszta erdő

Mint habzó szappan, oly fehér és illatos a táj.

Vadászok kürtzenéje szól az alkonyatban,

apró hógolyó gurul le a meredek lejtőn,

ijesztve meg a bokrok közt szunnyadó nagyvadat.

Levelet vesztett fák ágai nyújtoznak az égre,

miként üdvéért könyörgő bűnös emberek karja.

Jottányit felednék nyirkos napok terhét,

s friss hóban mosnák le tagnapok tapadó szennyét,

mint maszatos lelkekbe tapadt sötét pernyét,

s papucsban oson a téli erdő jég tiszta forrása.

Karácsonyi hangulat

Mint dallam száll az égen
a karácsonyi hangulat,
sütemény illata lengi be az otthont
és csillagfényes, várakozó csoda.
Álmok, mik ma valóra válnak,
képek múlt ünnepét idézve,
szeretet morzsák hullnak asztalunkra,
hétköznapok ínségét feledve.
Hold világítja be éjed,
Fényt hozva kemény napokra.
Gyertya fénye pislákol az ágon,
és harang hangja hirdeti,
hogy lelkedben béke van.
Dió és alma a kosárban,
tálunk bőségben megrakva.
Csillagszóró szórja a szikrát
tüzet gyújtva átfagyott szívünkben.

Karácsony volt

Volt gyolcs-fehér karácsonyunk,
meleg szobánk, duruzsoló kályhánk.
Csillagszóró szórta ránk pazar fényét,
s fenyő alatt apró ajándékok várták,
hogy szorgos kezek kibontsák.
Halászlé forrt a tűzhelyen,
vanília illat szállt magasba,
s míg áthatott minket az áhítat
csend honolt a városszéli temetőben,
hol eltávozott árnyak ültek tort ma,
emlékezvén elmúlt ünnepekre,
ölelő karra, édes-bús dalra.
Sírodon imbolygó gyertya égett,
Téged lent hideg föld ölelt át
s szállt feléd egy fájó sóhaj.

Álmodik a fenyő

Erdő közepén áll a kis fenyő,

szél szaggatja, zúzmara borítja.

Körülötte fehér köd, röppenő,

szívét jeges magány fájdítja.

Álmodik fűtött meleg szobát,

vágytól csillogó, édes ünnepet.

Gyermekek gyöngyöző kacaját

s hogy a kívánság fája ő legyen.

S mi magánytól megfáradt,

bűnös , árva lelkek,

kiket a remény már elhagyott,

álmodjunk véle közösen,

hófelleg hozta, tejfehér karácsonyt.

Karácsonyi fények

Mirha és tömjén illattal

érkezik a karácsony.,

és szórja ránk szeretetét,

mint csillagszóró a szikrákat,

s betakarja fázó lelkünk

rózsa simogató szirmával.

Ünnepi díszben ragyog a város

s véle ragyog erős hitünk

hogy Menny elsőszülöttével

vétkeink megváltatott.

A féltés, az aggódás

járja át szívünk,

hogy bűneink méregzöld fénye

szemünk el ne vakítsa,

meglássuk családunk szemében

az önfeláldozó szeretet

hirdette igazságot.

KARÁCSONY NÉLKÜLED

Első karácsony nélküled,

kezem nem fogja kezedet.

Ketten állunk a fa alatt,

az ünnepi dal is hallgatag.

Átsuhan szobán emléked,

harminc karácsony Tevéled.

Szereteted itt maradt velünk,

tudom hogy még együtt leszünk.

Karácsonyra várva

Hó takarja

a csupasz földet.

Nyári utunkat

belepte a

fehér takaró.

Pihen a táj,

álmát alussza

a természet.

Emlékünk kútját

jégpáncél takarja.

Dércsípte arccal

tapossuk a havat

és reménykedve várjuk

a Megváltó születését,

hogy szívünk

felmelegedhessen

a szeretet lángján.

Esztendőforduló

Hótól tejfehér a táj,

utolsót kondul az óra,

az óév végére jár

Boszorkányok repdesnek

a mélysötét éjben,

átkukat patkóval űzzük el .

Hóember int búcsút felénk

jégkása kezével,

és fán függő szaloncukor

karácsonyt hozza vissza

mézédes ízével.

Lelkünk kék nefelejcse

emlékeztet minket a szépre,

mit újévben feledni nem lehet,

álmokból szövünk

szivárványos reményt

a következő évre,

vérző sebeinket

véle takarjuk be.

ÉVSZAKOK NÉLKÜLED

Hiányzol ősszel,

mikor aranytallér levelek

hullanak a földre

s véle hullanak

közös emlékeink.

Hiányzol

fagyos télben

mikor a fák

csupaszon nyújtják

meztelen karukat

az égig.

Hiányzol

új életet hordó

rügyfakadáskor,

mikor a

tavaszt hozó szél

már nem

suttogja nevünk.

S hiányodról

énekel a pacsirta

a nyári napfényben

sárguló búzamezőkön.

Napszakok

Alkonyat

A nap, mint izzó láva, alkonyul,
festve bíborszínt a tájra.
A természet még egyszer lángra gyúl
mielőtt pihenni vágyna.

Virágszirmok is fényben izzanak,
az árny is hosszúra nyúl,
a fák koronái estre bólintanak,
s mint ki fél, egymáshoz búj.

Tűzeső hullik alá az égből,
fényecsettel festett a táj.
Színeket keverték vérből
és az égbolt vérvörös láng.

Napkelte

Csillagfény ragyog a szatén égen,

telihold világít, mint éhes vadállat,

tétova keringőt járnak az álmok vélem,

s gondolatom múltam barlangjait bejárja.

Éj tengerpartját mossa a hajnal,

elűzve sötétség rémes árnyait,

napkelte jő vöröslő palástban,

legyőzve fájó lelkem boszorkányait.

Virradat

Ánizs ízű hajnalok,
féltve őrzött kacajok,
zsanér mögül bújó sugarak
réz színűre festik hajadat.
Kalandor napunk újra indul,
és a remény zöld színébe búj,
átölel, mint papot a csuha,
szélte-hossza egy bűvös ruha,
benne rejlő száz lehetőség,
bármerre mész, követ a fény.

Nyári délután

Rekkenő nyári délután
csak vagyunk, mint levél a fán,
múlt és jövő ködbe vesznek,
emlékek most nem keresnek.

Egy rigó fütyül tölgyfa ágán,
alatta Duna folyik lomhán,
köveket dobálnak gyerekek,
s anyókák az árnyban fecsegnek.

Ívó kútban a víz halkan csobban,
s kankalin közt méhek dongnak,
pitypang magja, mint ernyő száll,
s véle repül messzeségbe ez a nyár.

A töltés mögött egy kutya ugat,
csak megszokásból, hisz ő is lusta,
macska napfürdőzik a háztetőn,
és friss fű illata száll a mezőn.

Kölyökfelhő az égen fogócskázik,
s alakját változtatva vélünk játszik,
s mint kaleidoszkóp az égi vásznon,
ezer alakot ölt a fénylő napfolt.

A szellő bársonyosan simogat,
és most a jövő se riogat,
az idő elveszett a semmiben,
s mi itt maradtunk - a végtelenben.

Nyári este

Csillagfényes nyári esten,

az éj már nem dalol nekem.

Álmok mezsgyéjén könny ragyog,

s fáradt sóhaj sötétben vacog.

Talán ott fent egy úr vigyázza álmom,

hogy pár szép emlék még meglátogasson,

hogy fejem alatt a párna ne kő legyen,

és hogy egy tücsök még cirpeljen nekem.

Hogy a bronz hajnal, hozzon szép napot,

hisz annyi tavasz már csalfán elhagyott.

Őszi éjjel

Késő ősszel nagykabátban
járom az éjszakát.
Monoton szél susogja
felém dallamát.
Zörgő falevél jár-kel
a kopár úton,
és ökörnyállal szállnék
a fekete éjen át.
Bérházak tövében
kuporog fázón
a hallgatag magány,
kalitkába zárva
a csupasz lélek,
árva, mint korall szirt
áramló tenger alján.
Sárga fövenyt taposva lábam,
meghajlók az ősz előtt,
- megkopott szívű lánya
a hervadó elmúlásnak.

Evokáció Nagy László: Kiviszi át a szerelmet című versére és átírott versek

2022. nov. 5., Nincsenek hozzászólások

Petőfi Sándor : Szeptember végén cimű versére evokáció

Őszben járok

Még zöldel a hársfa az ablakom előtt,

még rigó fütyül víg dallamot.

Száz virág ontja mámoros illatát,

s méhek hordják a virágport,

várván reményteljes holnapot.

Elöttem már a kert őszben jár,

lomb bucsúcsuzik ágtól,

árny a fénytől, és én ifjúságtól,

és szívem dalol bús dallamot.

Az elmúlás hideg kezével,

egy utolsó öleléssel átkarol.

Ki viszi át a szerelmet....

Ha végleg elhagy már az élet,

lesz-e még, ki szeret Téged?

Lesz-e Néked meleg szobád,

forró szíved, forró kályhád?

Ölelő kar, puha vánkos,

becéző szó, édes mámor.

Lesz-e szerelem még e földön,

hitetlennek hitet öltő?

Elhagyottnak fájó vigasz,

kérő szájra puha viasz.

Ha végleg elhagy már az élet,

ki vár rád majd sötét éjen?

Ki hoz tüzet hideg télben,

ki olt szomjat aszályos létben?

Ki viszi át a szerelmet

jeges páncélján szívednek!

Átírott verseim

Szívem adom Néked

Néked adom szívemet,

S véle adom szerelmemet.

Adom az együtt töltött órákat,

Nappalok s éjszakákat.

Adom fájdalmam és félelmem,

S minden bánathoz adom védelmem.

Érhet bú és érhet metsző bánat,

Én leszek a te erős várad.

Lehet sorscsapásod végtelen,

Akkor is Te leszel a mindenem.

Rád találok

Bármily alakban bújhatsz előlem

lehetsz fény és lehetsz álom.

Csillag lehetsz ott fenn a sötét égen,

- én akkor is rád találok.

Lehetsz fa erdő mélyében,

friss forrás, éltető nedű,

lehetsz virág tavaszi réten,

s méhecske, ki körötte repül.

Lehetsz a tél és lehetsz a tavasz,

reményt hozó, vagy azt elvevő,

adhatod éltem és adhatsz panaszt

- szívem rád talál ott legbelül.

Hívhatnak bármely szóval,

lehetsz édes üdvöm és átkom,

zenghetnek dallal, ágyúszóval.

- én mindenhol rád találok.

Gondolj majd rám!

Mikor az éj fátyla lebben

s sötétséggel vonja be az éjszakát ,

mikor csillag se ragyog szemednél szebben,

- gondolj majd rám!

Mikor a napkorong feljön az égen,

s szórja fénylő sugarát ránk,

mikor holnapunk aggódva féltem,

- gondolj majd rám!

Mikor lelkünk találkozik az éterben

s két párhuzamos létünk eggyé vált,

mikor lelkem elolvad ölelésedben,

- gondolj majd rám!

Keseredő

Monstrum várunkba zárkózunk

s gajdoljuk vélt igazunk,

szigszalaggal fognánk össze

szétesni készülő holnapunk.

Bőrünket karistolják fájdalmak,

csigolyánk egyre görbül,

fáradt gépolaj kering ereinkben

s mint tojás kerekedik szemünk.

Gondjaink pusztítják fáradt lelkünk,

álmaink fűszerezik létünk

s apró reménysugarak

teszik elviselhetővé éltünk.

Irodalmi játék megadott sorokkal

2022. nov. 5., Nincsenek hozzászólások

Bűn és erény

Mint alvilági házasok,

élnek egymás mellett

a bűn és az erény.

Fehérség és a fekete,

a jó és a rossz,

a tisztaság és a gonosz.

S e két ellentétpár

vívja bennünk harcát,

démonok és angyalok

csontig hatoló csatáját,

megmutatván éltünk

színét és fonákját -

míg lelkünk hullámsírján

megszökik a világ.

Éji dal

Éj van csend és nyugalomnak éje,

csak az ezüst Hold ragyog az égen,

és a mélysötétben száz csillag ragyog.

A tavon egy csónak ring felénk,

tán vágyaink hozza most elénk

mely halvány új reményt dalol.

Csak álmaim vannak most fenn,

vélük népesítem be a mennyt, hogy

gazdagítsam a szegény valót.

Irodalmi játék megadott sorokkal

2022. nov. 4., Nincsenek hozzászólások

"Írjunk verset az első és utolsó sor megadásával" fórumjáték alapján

Menekülnénk

Kivül-belől leselkedő halál elől

menekülnénk, ha volna hová.

Bújnánk barlangnak mélyébe

s leszállnánk a víz alá.

Fák árnyába húzódnánk,

s kapaszkodnánk álmaink fonalába,

kétségeink bugyrába merülnénk,

s reményt nyernénk egy hajszálban.

Szerelmünk karjában elvesznénk,

s felednénk percig a múlást,

hinnénk, hogy halál ellen

van némi feloldozás.

De nincs tenyérnyi hely

hol lelnénk védelmet,

százszemű szörnyként

les ránk végzetünk,

s gyilkos csápjaival

átölel az elmúlás.

S a sors kíméletlen

elrabolja tőlünk,

a legutolsó menedéket.

Sorsszimfónia

Vidám és jó volt s tán konok,

ilyen volt hozzám néhol a sors.

Hol kegyes, hol kegyetlen ,

hol engedékeny, hol könyörtelen.

Adott örömöt számolatlan

s bánatpénzt fizettem érte

én bús, gyámolatlan.

Jutott örömből bőséggel,

s a könny is részem volt elégszer.

S bár utam végéhez közeleg,

szívem ma mégis hálatelt,

játsszák az utolsó akkordot -,

no de hát ne búsuljatok!

Űzz el magadtól

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,

hisz oly távol vagy már a túlparton.

Kezem nyújtanám feléd, hogy öleljen

s levegőt markol két üres karom.

Arcod lebeg emlékem víztükrén,

két tüzes szemed szívemig hatol.

Hangod suhan álmaim vak éjén,

mosolyod az elmúlással dacol.

Kisért a látomás, követ a múlt,

fogva tart emléked, nem enged el.

A régi parázs új fájdalmat gyújt,

űzz el magadtól, vagy én űzlek el.

Irodalmi játék megadott sorokkal

2022. nov. 4., Nincsenek hozzászólások

"Írjunk verset az első és utolsó sor megadásával" fórum játék nyomán.

Külvárosi hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke

itt a város peremkerületében.

Még a nap is csak fényét szűrte,

s virág se illatozott házak tövében.

Hideget leheltek a megkopott falak,

s titkokat susogott betonudvaron

a magányosan álló eperfa.

Gangok lépcsőjén játszottak

szutykos ruhában apró gyerekek.

Pótkávé illata szállt a légben,

s fémlábosban várta sovány ebéd a delet.

Gyárkémény ontotta a maró füstöt,

szúrós szaga elvette élettől kedvet.

Kürt szava hívott filléres munkára,

melyből csak szűk életre tellett.

Fáradt asszonyok indultak műszakra,

arcukon mosoly ritkán termet,

Hajnali szél játszott dallamot a légben

s a korán felkelő nap rálehelt

arany csókot egy munkáslány kezére.

Játék a szavakkal

2022. nov. 4., Nincsenek hozzászólások

"Írjunk verset az első és utolsó sor megadásával" fórumjáték alapján

Kiszámoló

Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét,

kiszámolóst játszom én.

Minden számra más dal fakad,

minden számra új gondolat.

Egy-kettőre boldog ének,

három - négyre vígan lépek.

Ötre - hatra szomorodom,

hétre- nyolcra szeretni jó.

Mindezt teszem, szépen csendben,

a hangom csak halkan csengjen,

vígság legyen az itt maradókra,

tekintettel a halottakra.

Irodalmi játék megadott sorokkal

2022. nov. 4., Nincsenek hozzászólások

"Írjunk verset az első és utolsó sor megadásával" fórumjáték nyomán.

Eredeti vers: Szabó Lőrinc: Titkos párbeszéd

Várnál-e

S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
várnál-e kitárt szívvel-lélekkel,
fogadnál- e jó szóval, szeretettel?
Vagy szemrehányás lenne fizetségem,
karom lehullna látva ridegséged?
Kap-e a szeretet mindig viszontságot,
puha csókot, édes bizonyságot,
vagy kétség és aggódás a szerelem ára,
a szépségnek is sötét az árnya
s lélek társat hiába keres,
még a boldogság is rettenetes!

Elhagyottan...

Béke veled, béke szívem,

ne háborogj, ne lázadozz.

Elhagyott végleg a szerelem,

s lelkem jeges tóvá fagyott.

A szakítás távolra repített,

messziről nézel vissza rám.

Kettőnk élte emlékké lett

s Terád már új kaland vár.

Várnak friss álmok, remények,

készülsz egy sorsfordulatra,

de gondolatom száll Tevéled

fényt vetek nagy-nagy utadra.

Pár soros fórumjátékok

2022. nov. 4., Nincsenek hozzászólások

Irodalmi játék megadott szavakkal - szigorúan kötötten

1. Megadott szavak: bugylibicskákkal, köszvényesnek, síbol, kótyomfitty

Mint köszvényesnek kezét a fájdalom,
Úgy gyilkol bugylibicskákkal a rágalom.
Szívem síbol magának pár boldog percet,
Kótyomfitty lelkem örömet így lelhet.

2, Megadott szavak: októberi, kilencszáznegyvenháromszor, balázsolás, peremvidék

Kilencszáznegyvenháromszor bántottad szívemet,
kilencszáznegyvenháromszor fájt vétked.
Kilencszáznegyvenháromszor peremvidék volt, hol lelkem járt.
Októberi lombhullás volt könnyem,
balázsolás hozott enyhet szívemre.

3. Megadott szavak: pajkosságod, pilinckázz, pottyantottam, púpútéve

Pajkosságod pilinckáz lelkemen,
pottyantottam jókedvet ezerrel,
gondom , mint púpútéve púpjába
raktározom rosszkedvem lelkem batyujába.

4. Megadott szavak: betemetve, szörnyeinket, sártengereket, szilajság

Perc örömök

Lelkünkbe betemetve
fekszenek rémképeink.
Szörnyeinket feledve,
járjuk a sártengereket.
Szilajság bűnébe esve,
mulattatjuk időnket,
perc örömét lesve.

Fórumjáték

2022. nov. 4., Nincsenek hozzászólások

"Írjunk verset az első és utolsó sor megadásával" fórumjáték nyomán.

/Szabó Lőrinc: Szakítás

Messze már...

Tudod mit? Nem védekezem,

elfogadom mit rám mérsz,

szavad mint mérgezett nyíl

járja át fájó szívemet,

nekünk már virág nem nyíl.

Mi szép volt messze már,

mi öröm volt üröm lett,

új tavasz ránk már nem vár,

de álmaink útja még összeér,

egyszer talán, ha észretérsz.

Fórumjáték

2022. nov. 4., Nincsenek hozzászólások

Megadott szavakból - kötötten fórumjáték nyomán

Éj

Szaténfényű csillagok ragyognak

fent a koromfekete égen,

röpke simogató fényükkel

melegítik fázós lelkem.

Barangolj Hold égi vándor

álmaink arany útján,

szépségedet csodálom.

Te koronáztad meg az eget,

s széltől borzolta kedvem

megnyugodott az éj sóhajtásában.

Fórumjáték

2022. nov. 4., Nincsenek hozzászólások

Fórumjáték

Megadott szavak: sámli, kerítéshez, vizesen, kétfelé

Lehetőségek

Elágazáshoz ért utam,
mely kétfelé suhan.
Gondolataim hozzáverődnek
lehetőségeim kerítéséhez.
Kis sámli szélén ülnek
beteljesületlen vágyaim.
Életem viharában állok
elázva, csúron vizesen,
s fázó testem csak
álmaim takarják be.

Irodalmi játék megadott sorokkal

2022. nov. 4., Nincsenek hozzászólások

"Írjunk verset az első és utolsó sor megadásával" fórumjáték nyomán

Tóth Árpád: A vén ligetben

A vén ligetben jártunk mi ketten...

A vén ligetben jártunk mi ketten,
s vélünk járt az ifjúság.
Fiatalok voltunk és szerelmesek
s a nap tüzesen sütött le ránk.
Nékünk nyílót a fűben száz virág
s a madár is nékünk dalolt,
miénk volt még a nagy világ
s szívünk mindent rabolt..

A vén ligetben jártunk mi ketten
magam és az elmúlás.
A nap se sütött már hevesen,
s madár se szólt, hogy itt a nyár.

Az ősz lebeget köröttem
s emlék volt a régi vágy.
A csend ölelte testemet,
s aludt a tölgy, a hárs, a nyár.

irodalmi játék megadott szavakkal

2022. nov. 4., Nincsenek hozzászólások

"Írjunk verset megadott szavakkal" fórumjáték alapján.

Megadott szavak: Szenderegni, könny, úgysem, parázs, kereslek, gyűlölj, csendülnek, szikrázó, remény, tévedést

Parázs alatt

Szaladnak az évek,

csendesül az ének,

parázs alatt izzik a vágy,

szikrázó nyár már messze jár.

Álmaimban még kereslek,

emlékeimben tán fellellek,

de nappalom nem rólad szól,

bár szenderegni volna még jó.

Mi tévedést elkövettünk,

azért engem meg nem gyűlölj.

A remény már messze tőlünk

könny és sóhaj-ban rejtőzünk.

Úgysem hiszünk ébredésben,

temessük hát a veszteséget.

Sorslépcsők

A halvány kékségben,

tört fátyol létünk,

s apró jeleket rajzol

törékeny lényünk.

Sorslépcsőket járunk,

álmokat veszítünk,

bűzős pocsolyákon

gázolunk keresztül.

Rezdülések jelzik

örömünk, bánatunk,

remélünk, veszítünk,

rohanunk, megállunk.

sírunk, nevetünk,

elbukunk, felállunk

s közben a múló idő,

mint féreg falja

életünk vékony fonalát.

Irodalmi játék megadott sorokkal

2022. nov. 2., Nincsenek hozzászólások

"Írjunk verset az első és utolsó sor megadásával" fórumjáték alapján.

/Wass Albert: Gondolsz-e rám c. verse két sorának felhasználásával/

Gondolsz-e rám?

Mikor az est szellő-uszálya lebben,

s sötétséggel vonja be éjszakánk,

mikor csillag se ragyog szemednél szebben,

gondolsz- e reám?

Mikor a napkoronk feljő az égen,

s szórja fénylü sugarát ránk,

mikor holnapunk aggódva féltem,

gondolsz- e reám?

Mikor lelkünk találkozik az éterben,

s két párhuzamos létünk eggyé vál,

mikor gondolatban elolvadok ölelésedben

gondolsz reám.

Irodalmi játék megadott sorokkal

2022. nov. 2., Nincsenek hozzászólások

"Írjunk verset megadott szavakkal" fórumjáték nyomán.

Megadott szavak: Nyoszolya, boruljon, kapu, tisztaság, puhán, csüngjön, vagyok,
megtaláltalak, vágyvirágok, emlék

Nász

Vágyam vágyadra rátalált,

nékünk készül a nyoszolya ágy.

Boruljon testem habfehér testedre,

vágyvirág nyíljon sötét estedre!

Tisztaság és erkölcs járja át frigyünket,

hűség pecsételje megy közös éltünket!

Emlékké váljon minden magányos óra,

puha csók csüngjön vérpiros ajkadra!

Lelked kapuja nyíljon ki előttem,

amiért hű társadul szegődtem.

Köszönöm a sorstól, hogy megtaláltalak,

hogy általad vagyok s ezért áldalak.

Irodalmi játék megadott sorokkal

2022. nov. 2., Nincsenek hozzászólások

"Írjunk verset az első és utolsó sor megadásával" fórumjáték nyomán

Goethe: Ezer alakban rejtőzhetsz.......vers két sorának felhasználásával

Rád találok

Ezer alakban rejtőzhetsz előttem,

lehetsz fény és lehetsz álom.

Csillag lehetsz ott fenn a sötét égen,

- én akkor is rád találok.

Lehetsz fa erdő mélyében,

friss forrás , éltető nedű,

lehetsz virág tavaszi réten,

s méhecske, ki körötte repül.

Lehetsz a tél és lehetsz a tavasz,

reményt hozó, vagy azt elvevő,

adhatod éltem és adhatsz panaszt

szívem rád talál ott legbelül.

Hívhatnak bármely szóval,

zenghetnek dallal, ágyúszóval.

Lehetsz a menny és pokol haragja

minden nevének visszhangja te vagy.

Továbbiak betöltése