Férjem emlékére irott versek II.

2022. nov. 10. 17:26, Nincsenek hozzászólások

Búcsú a tenger költőjétől

Együtt kísértük ki

Mamát, Papát

az Óbudai temetô

árnyas fái alá,

s most érted

szól a lélekharang.

Fehér papírod hiába

vár asztalodon,

már soha se telik meg

gyönyörû verssoraiddal.

Katonaruhád a szekrényben

árválkodik

huszonöt év szolgálat után,

s csak a kûrt Takarodó dallama

emlékeztet az ôrség

magányos óráira.

Baktalórántházán - Dévaványán

- Budapesten ívelt át életed.

Árvából lettél fogadott gyermek,

majd családfô,

lelencbôl - felelôs apa,

hazájáért élô katona.

Az oly sokat megénekelt

tenger moraja

zúg fülembe,

s sirályok sikolya kísér

égi utadra.

Óbuda, 2010. május 6.

Őrizlek

Mozdulatlan őrizlek álmaimban

Benne vagy minden sóhajomban,

emléked felsír éjszakámban.

Kezeimben tartom a tegnapot,

mely tenyerembe sorsvonalat rajzol.

Asztalom emlékek morzsája borítja,

összeszorított marokban bujkál fájdalma.

Zárt ajtón kopogtat a remény

fáradtan nyújtózik és holnapot nem kér.

Simogass

Simogass féltő árnykezeddel,

mely már csak távoli emlék nekem.

Simogass álommal, simogass emlékkel,

simogass napfénnyel, simogass esővel.

Hajnali harmattal, éj bársonyával,

tavaszi illattal, tél fagyával.

Simogass dallammal, lüktető zenével,

simisd el gondjaim ujjaid hegyével.

Az élet fáj és hiányoddal élek,

de velem van álmomban

és simogat örökre a kezed.

Gondolatok egy házasságról - évforduló alkalmából

Ma Harminc éve fogadtunk egymásnak örök hűséget megboldogult férjemmel, melyet mindig be is tartottunk.

Visszaemlékezem esküvésünkre, mikor ugyanilyen forrón sütött a Nap. Mi tele voltunk szeretettel, reménnyel, álmokkal - hiszen előttünk volt még közös életünk örömökkel, bánatokkal, buktatókkal, melyeket azt hiszem mi jól vettünk.

Felneveltük lánykámat és ápoltuk, eltemettük szüleinket mindkét oldalról. Születtek versek, születtek könnyek, születtek nevetések a hosszú évek alatt.

Voltak könnyebb és voltak nehezebb szakaszai is életünknek - kinek nincsenek? - de bárhogy is volt, kitartottunk egymás mellett és "nagylászlósan" átvittük fogunkban tartva a Szerelmet a túlsó partra.

Köszönöm a sorstól, hogy találkoztam Véled, köszönöm szereteted, hűséged, kitartásod, azt hogy együtt szebb volt az élet, és hogy ennek a házasságnak fényében könnyebb elviselni a "sohatöbbé"-t, a "nincs"-et.

Három év távolából

Az évek könyörtelen menetelnek

s arcod három év távolából

nézz merőn vissza rám.

Éket vert közénk az idő,

s kétségbe esve keresem

a légben hangod dallamát,

megszokott arcszeszed illatát.

Egy jelt, egy szót,

hogy minden rendben,

hogy jól van így,

hogy másként nem történhetett,

hogy át tudjuk vészelni

metsző hiányoddal a holnapot ,

mert kell, mert muszáj,

mert erre tanítottál minket,

menni életünk kálvária útján,

fedetlen fővel, büszkén, bátran,

szemérmesen takarva vérző sebeinket.

Már rég nem sírok....

Már rég nem sírok minden nap,

de gondolatom Veled van,

lelkem gyertyája Érted ég,

fájó sóhajom Hozzád ér.

Verseimet Néked küldöm,

álmom Feléd menekítem.

Vigaszt, remény Tőled várok,

biztató jelt, égi mákonyt,

gyolcsot fájó sebeimre,

szivárványt hozó reményt

maradék éveimre.

Szívemben ragyogsz

Szívemben ragyogsz, tündöklő csillag

minden rólad szőtt emlékfoszlányom.

Verssoraid sötét egem világítják,

szavaid hozzám érkeznek angyalszárnyakon.

Álmod, vágyad, mi múlt kútjába esett,

ma már én merítem lelkem hálójával.

Őrzöm, védem apró rőzselángjaidat,

markomban tarom erős hitedet,

s tovább viszem fénylő látomásaidat.

Menekülnék

Menekülnék tenger emlékedtől,
felsejlő alakod lidérces fényétől,
kövekbe zárt fájdalmas könnyektől,
meztelen valóság könyörtelen tényétől.

Bíbor lepelbe zárnám mi elmúlt, elveszett,
kezem börtönében tartanám fogva a múló perceket.
Elhaló hangod még most is a fülemben remeg
s mint sebzett pillangó, árnyad szemem előtt lebeg.

Hiányzol

Még hangodat

visszhangozzák

a szoba falai,

kilincsen ott van

kezed melege.

Lépted alatt

reccsen a parkett.

Még várlak -

de csak álmaimban

jöhetsz.

Magányra ébredni

Álmomban újra látlak,

hallom nevetésed,

érzem illatod,

simogató kezed melegét

Együtt isszuk a forró kávét,

egymásra mosolygunk,

cinkosan összenevetünk.

Emlékezünk és tervezünk

és élünk, élünk - együtt.

Róla...neki...

Lobban a tűz, nyílik a virág,

levél se rezzen , sötét a táj.

Távolból hallani vélem

lélegzeted neszét.

A ház hallgat,

mint néma agyag

Kezemen gyűrűd,

számon illatod, édes

mint a narancs virág

Szerettél?

Szerettél? - Nem szerettél?

- Szerettél a magad módján

és nekem ennyi elég volt,

a sorsom voltál.....

Emlék...

Harminc tél,

harminc nyár

szaladt el vélünk együtt

s ma már csak emlékemben látlak.

Hangodat a szél suttogja,

nevedet madarak dalolják,

szavaidat barlangok visszhangozzák.

Visszamaradt szófoszlányaid

fülembe csengenek.

Szemed színét az éjben látom,

mosolyodat tavak tükre veri vissza.

Lábnyomunkat őrzi az őszi avar,

Fájdalmunkat fagyos télben

sirályok sikoltják.

Már nem lehet

Dermesztő szél fujj

sötét felleget.

Magam vagyok,

s jajomra nincs felelet.

Kiáltanák,

de a szó bent reked.

Két erős válladra

hajtanám fejemet,

de már nem lehet,

már nem lehet. ..

Hó lepi be az

elárvult tereket.

Üres a kispad,

hol együtt

álmodtunk éveket.

Fájdalom kergeti

bennem a perceket.

Két erős válladra

hajtanám fejemet,

de már nem lehet,

már nem lehet..

Évszakok nélküled

Hiányzol ősszel,

mikor aranytallér levelek

hullanak a földre

s véle hullanak

közös emlékeink.

Hiányzol

fagyos télben

mikor a fák

csupaszon nyújtják

meztelen karukat

az égig.

Hiányzol

új életet hordó

rügyfakadáskor,

mikor a

tavaszt hozó szél

már nem

suttogja nevünk.

S hiányodról

énekel a pacsirta

a nyári napfényben

sárguló búzamezőkön.

Évek távolából

Hetven éve
két ágyúszó között
láttad meg a napvilágot.
Anyátlan-apátlan árvaként
kerültél árvaházról árvaházra.
Nevelőszülők sokadik gyermekeként
jártad meztéláb a tarlót,
s a Pockos kert gyümölcsfái
alatt röppent el ifjúságod.
Gyermekként végezted
a nehéz munkát a földeken,
nevelted az állatokat.
Kemény szikföldi élet érlelt
idő előtt meglett férfivá,
ki gyerekkora fájó emlékeit
verssoraiban örökítette meg.
Szálkás betűiddel rótad
évtizedeken át a sorokat,
vetetted papírra álmaidat,
eltökélt hittel, hogy
írni-élni érdemes,
s hogy csak így érdemes,
tisztán, becsülettel, alázattal.
Míg kezedből ki nem ragadta
a gyilkos kor a tollat,
s hatvanhét
gyertyád lobbantotta el
hűvös leheletével az elmúlás.

Nincs...

Két karom üresen leng,

nincs kit öleljen meg.

Nincs ki mosolyom várja

nincs ki szívét kitárja.

Nincs szavamnak visszhangja,

nincs ki párnáját megossza.

Tányérba kanalam

egyedül koppan,

Hallgat az éj,

szavad már a

a szél se hozza.

Nélküled

Egymás nélkül felek voltunk ,

egészet együtt alkottunk.

Együtt voltunk szín és a fonák,

a Jin és a Jang s közös csodák.

Színskálát közösen alkottunk,

magunkban csak szürkék maradtunk.

Mi voltunk a mágnes két pólusa,

a vonzás és taszítás ritmusa.

Fény és az árnyék, hó és a nap,

öröm és bánat, hőség és fagy.

De kettétört mi egyben volt egész

s hiányoddal maradtam csak törtrész.

Nélküled félszárnyú madár vagyok

s repülni az égig már nem tudok.

Jó lett volna...

Jó lett volna

együtt hagyni

magunk mögött

berozsdált éveinket.

Együtt hintázni

emlékeink lindáján.

Jó lett volna

egymásra hajolva

öregedni meg,

ráérősen lépegetni,

kávét szürcsölni,

s már nem sietni.

Nézni egymás

szemében

a múltat,

látni közös

ifjúságunkat.

Megpihenni,

szavainkat,

karjainkat

egymásba fonni.

Jó lett volna

együtt hullni

a semmibe, mint

két ikercsillag.

Jó lett volna...

jó lett volna..

Harminc tavasz

Tavaszi napfény

játszott a Dunán,

mikor életembe

betoppantál

fiatalos lendülettel.

A fekete ruhás

bajai gyors hozott

vasárnap minden hajnalán.

Jöttél hónod alatt

kéziratokkal,

vágyakkal és

megíratlan versekkel,

három évtizedet átívelô

"csonthéjas szerelemmel".

Táskányi reménnyel

jártad végig

verseid csillagösvényét,

míg egy tavaszi alkony

visszavett tôlem.

Vitte a bent rekedt

gondolatokat,

a még papírért síró

verssorokat,

vitte ölelô két karod,

és szemed simogató

bársonyát.

- S a tavasz meglopott

örökre.

Talán egyszer...

Talán egyszer majd

begyógyulnak a sebek,

hiányod már nem sajog,

a fájdalmat heg borítja,

emléked bársonyos, simogató.

De ma még lüktet a fájdalom,

ma még szemem könnyek égetik.

Közös múltunk kútjába merülök,

s a csend vádlón kiállt felém.

Egy éve már...

2012.11.29

Már egy éve mentél el,

de még fülembe zeng hangod,
használom szófordulatod.
Téged kereslek minden szobában,
Véled álmodom át éjszakámat.

Az évek peregnek,
tudom - nélküled,
de sorsom Te voltál,

Te maradsz - örökre.

MA IS HIÁNYZOL KEDVES

Rekkenő hőségben

szárad a tarló.

Fecskék éles nyílként

repülnek az ég felé.

Ablaküveg közé szorulva

dong a légy.

Lustán nyújtozik

a Nap.

Minden csendes

és ebben a csendben,

ma is hiányzol

- Kedves.

Verejtékcseppek

peregnek arcunkról,

a nyár sugara

perzsel.

Hideg fuvallatként

szalad át rajtunk

nemléted.

Nélküled lobban el

az idei nyár.

Fájdalmunk kalodájába

zárva várjuk

az enyhet adó szelet.

Magány

Üres szobám

vermében fuldoklom.

Téged kiált a csend.

Kínzó lassúsággal

peregnek

a napok,

az órák,

a percek.

Sûvítô szél

verdesi ablakom.

Falon az óra

kegyetlen lassúsággal

ketyeg...

Képed szoborrá dermed.

Fülembe dobolnak szavaid.

Kiáltanák -

de a semmi

nem felel.

Nyár nélküled

Izzó napfény játszik,a

csillogó Dunán,
csikorog a szentendrei
Hév ablakunk alatt.
A szoba fülledt homályában
pergetem könyved
albatosz-fehér lapjait.
Ismerôs szavak,
képek, hasonlatok
csengenek fülembe.
Ülök a gép elôtt,
és kopogtatom versed
feledhetetlen sorait.
Minden olyan, mint régen,
és mégis, mégis mennyire más.
Egy félmosoly, egy érintés,
szurok szemed pillantása.
Elmaradt emlékek, tájak,
- az elrepült ifjúság.
Forróságban is fázva huzom
össze kabátom szárnyát.
Bennem már az ôsz didereg,
és véled együtt búcsúzik a nyár.

Még velem maradsz

Amíg a szél neved suttogja
- velem maradsz.
Amíg az esô cseppek prizmájából
arcod tekint reám
- velem maradsz.

Míg neved zizegi a falevél,
míg rólad mesélnek a tárgyak,
míg szemem tükrébôl
Te nézel vissza rám,
- velem maradsz.

Amíg az éji csillag értünk ragyog,
amíg a hangod fülembe hallom
- velem maradsz.

Míg a múlt a jelenem,
míg közös életünk nem feledem,
míg Rólad regél minden versem -
velem maradsz, velem leszel.

Férjem emlékére irott versek II.

Búcsú a tenger költőjétől

Őrizlek

Simogass

Három év távolából

Már rég nem sírok....

Szívemben ragyogsz

Hiányzol

Magányra ébredni

Róla...neki...

Szerettél?

Emlék...

Már nem lehet

Évszakok nélküled

Nincs...

Nélküled

Jó lett volna...

Harminc tavasz

Talán egyszer...

Egy éve már...

MA IS HIÁNYZOL KEDVES

Magány

Nyár nélküled

Még velem maradsz

Nincsenek hozzászólások

Válasz

Hozzon létre weboldalt vagy webáruházat a Mozello segítségével.