Evokáció Nagy László: Kiviszi át a szerelmet című versére és átírott versek
2022. nov. 5. 20:15,
Nincsenek hozzászólások
Petőfi Sándor : Szeptember végén cimű versére evokáció
Őszben járok
Még zöldel a hársfa az ablakom előtt,
még rigó fütyül víg dallamot.
Száz virág ontja mámoros illatát,
s méhek hordják a virágport,
várván reményteljes holnapot.
Elöttem már a kert őszben jár,
lomb bucsúcsuzik ágtól,
árny a fénytől, és én ifjúságtól,
és szívem dalol bús dallamot.
Az elmúlás hideg kezével,
egy utolsó öleléssel átkarol.
Ki viszi át a szerelmet....
Ha végleg elhagy már az élet,
lesz-e még, ki szeret Téged?
Lesz-e Néked meleg szobád,
forró szíved, forró kályhád?
Ölelő kar, puha vánkos,
becéző szó, édes mámor.
Lesz-e szerelem még e földön,
hitetlennek hitet öltő?
Elhagyottnak fájó vigasz,
kérő szájra puha viasz.
Ha végleg elhagy már az élet,
ki vár rád majd sötét éjen?
Ki hoz tüzet hideg télben,
ki olt szomjat aszályos létben?
Ki viszi át a szerelmet
jeges páncélján szívednek!
Átírott verseim
Szívem adom Néked
Néked adom szívemet,
S véle adom szerelmemet.
Adom az együtt töltött órákat,
Nappalok s éjszakákat.
Adom fájdalmam és félelmem,
S minden bánathoz adom védelmem.
Érhet bú és érhet metsző bánat,
Én leszek a te erős várad.
Lehet sorscsapásod végtelen,
Akkor is Te leszel a mindenem.
Rád találok
Bármily alakban bújhatsz előlem
lehetsz fény és lehetsz álom.
Csillag lehetsz ott fenn a sötét égen,
- én akkor is rád találok.
Lehetsz fa erdő mélyében,
friss forrás, éltető nedű,
lehetsz virág tavaszi réten,
s méhecske, ki körötte repül.
Lehetsz a tél és lehetsz a tavasz,
reményt hozó, vagy azt elvevő,
adhatod éltem és adhatsz panaszt
- szívem rád talál ott legbelül.
Hívhatnak bármely szóval,
lehetsz édes üdvöm és átkom,
zenghetnek dallal, ágyúszóval.
- én mindenhol rád találok.
Gondolj majd rám!
Mikor az éj fátyla lebben
s sötétséggel vonja be az éjszakát ,
mikor csillag se ragyog szemednél szebben,
- gondolj majd rám!
Mikor a napkorong feljön az égen,
s szórja fénylő sugarát ránk,
mikor holnapunk aggódva féltem,
- gondolj majd rám!
Mikor lelkünk találkozik az éterben
s két párhuzamos létünk eggyé vált,
mikor lelkem elolvad ölelésedben,
- gondolj majd rám!
Keseredő
Monstrum várunkba zárkózunk
s gajdoljuk vélt igazunk,
szigszalaggal fognánk össze
szétesni készülő holnapunk.
Bőrünket karistolják fájdalmak,
csigolyánk egyre görbül,
fáradt gépolaj kering ereinkben
s mint tojás kerekedik szemünk.
Gondjaink pusztítják fáradt lelkünk,
álmaink fűszerezik létünk
s apró reménysugarak
teszik elviselhetővé éltünk.